Amikor Bruce McLaren 1966. május 22-én először állt fel a rajtrácsra saját autójával az idénynyitó Monacói Nagydíjon, rövid verseny előtt állt, de annál hosszabb pályafutás várt a csapatára, amely ma, 40 évvel később már az egyik meghatározó erő a Forma-1-ben, s éppúgy része a sport folklórjának, mint a Ferrari, Monaco vagy Bernie Ecclestone.

Az M2B, amibe egy Indianapolis-ban használatos Oldsmobile V8-as motor átalakított változatát szerelték, menthetetlenül túlsúlyos volt, és az akkor 29 éves, új-zélandi McLaren olajszivárgás miatt mindössze 9 kör múltán kiesett. A versenyen csupán négyen értek célba, s közülük az utolsó, Bob Bondurant 5 körös hátrányban volt a győztes Jackie Stewart-hoz képest.

A McLaren azóta hosszú utat járt be: 602 nagydíjon indult, ebből 148-at megnyert, és 122 pole pozíciója mellé 11 egyéni és 8 konstruktőri világbajnoki címet zsebelt be. A névadó 1970-ben, saját autójának tesztelése közben életét vesztette Goodwood-ban, de az alapok, amiket lerakott, elég szilárdnak bizonyultak ahhoz, hogy egy máig sikeres istállót lehessen építeni rájuk. Csak a Ferrari büszkélkedhet fényesebb statisztikákkal.

Konstruktív kényszerpálya

McLaren, aki mindig is szeretett tevékenyen részt venni a versenyzéssel kapcsolatos mérnöki munkában, 1963-ban azért alapította meg saját csapatát, mert a Coopernél nem engedték, hogy beleszóljon a műszaki kérdésekbe. Az autói, amelyeket 1965-től Robin Herd tervezett, eleinte a Tasman Cup-ban indultak, s bár McLaren az 1968-as Belga Nagydíjon, a korszakalkotó Ford DFV motor megjelenésének köszönhetően még maga aratta a "Bruce McLaren Motor Racing" - ahogy akkoriban nevezték az istállót - első F-1-es győzelmét, csapata csak a halála után lett igazán sikeres.

A McLaren háromszor győzött az Indianapolis 500-on, ötször hódította el a CanAm bajnoki címét, és 1995-ben, Yannick Dalmas-szal, JJ Lehto-val és Masanori Sekiyával első nekifutásra megnyerte a Le Mans-i 24 órás viadalt.

A legfényesebbek azonban minden bizonnyal a Forma-1-es sikerek. A McLaren 1974-ben, Emerson Fittipaldival aratta első egyéni világbajnoki győzelmét, és - ez idáig - Mika Häkkinennel, 1999-ben szerezte meg az utolsót. A csapat 1984 és 1991 között élte az aranykorát, abban az időszakban, amit sokan egyébként is a sport legizgalmasabb periódusának tartanak; e nyolc év alatt a McLaren csak egyszer, 1987-ben vesztette el a VB-címért folytatott harcot, de nyert Niki Laudával, Alain Prosttal (háromszor) és Ayrton Sennával is (ugyancsak háromszor).

1988-ban Prost és Senna egy kivételével valamennyi nagydíjon megkaparintotta a győzelmet, ami máig rekord az F-1 történetében. Ha a Williamsnél vendégeskedő Jean-Louis Schlesser, a Dakar későbbi sztárja egy félreértés folytán nem löki ki a lekörözéséhez készülő Sennát, az eredmény akár makulátlan is lehetett volna.

Dennis belép a képbe

A siker alapjait már Ron Dennis tette le, akinek Project 4 nevű F2-es csapata 1980-ban egyesült az akkor Teddy Mayer irányítása alatt álló McLarennel a közös szponzor, a Marlboro kezdeményezésére. Négy évvel később Dennis megvette a "McLaren International" 40%-át, míg a maradék 60%-ot Mansour Ojjeh, egy szaúd-arábiai üzletember, a TAG tulajdonosa szerezte meg. A tulajdonviszonyok legközelebb csak 1999-ben rendeződtek át, amikor a jelenlegi motorszállító Mercedes anyacége, a DaimlerChrysler Dennistől 10, Ojjehtől 30 százalékos részesedést vásárolt.

Története során a McLaren kivette a részét a technikai újításokból is: az 1969-es Brit Nagydíjon Derek Bell például a négykerék-meghajtású M9A-val állt rajthoz (és 5 kör után kiesett), de a csapat leghíresebb innovációja minden bizonnyal a John Barnard által 1981-re tervezett MP4-1, a Forma-1 első szénszálas karosszériájú autója volt. A ma is használatos oldalsó légterelők az 1993-as MP4-8-on jelentek meg először, a hűtőkéményeket pedig a 2000-ben pályára lépő MP4-15 vezette be a köztudatba.

A csapatnak összesen 42 versenyzője volt, akik 16 különböző nemzetet képviseltek, s közülük 10 vagy a McLarennel, vagy valamelyik másik istállóval világbajnok lett. Az alakulat hat kontinens 28 országában állt rajthoz, s 25-ben nyerni is tudott; a McLaren 255 alkalommal rajtolhatott az első sorból, 126-szor futotta meg a leggyorsabb kört, és 387 dobogós helyet szerzett. Legsikeresebb versenyzőjük Senna, aki 35 futamgyőzelmet aratott náluk, majd Prost (30), Häkkinen (20) és a hűséges David Coulthard (12) következik; DC mindenkinél tovább, 150 nagydíjon át képviselte a McLarent.

Az évforduló alkalmából a drágakövekkel kereskedő Steinmetz cég gyémántokkal kirakott kormánykerékkel kedveskedett Kimi Räikkönennek és Juan-Pablo Montoyának, valamint két tonna jégből elkészítette az MP4-21 másolatát, amelynek hűvös pilótafülkéjébe a Jégembernek becézett finn a csütörtöki ünnepségen stílszerűen bele is ült.

Amikor McLaren 40 évvel ezelőtt elutazott Monacóba, mindössze négy segítője volt. Közülük az egyik, a most 65 éves Tyler Alexander még ma is az istállónál dolgozik, amely azonban 2006-ban már 137 emberrel érkezett a hercegség versenyére - a McLaren, a mezőny második legidősebb csapata, máris hosszú utat járt be, ám remélhetőleg még így is csak az elején tart.